„Hajdanán, az emberiség földi létezése elôtt, amikor még az égbôl csodálva szemlélték a Földet, történt valami elképesztô dolog. A tágas, ragyogó fényekkel és titokzatos csengôhangokkal teli égbolton találkozott két lény: a táncos és a táncosnô. Annyira lekötötte ôket a saját táncuk, hogy egymásba botlottak. Ez az ütközés egy fémes, érces hangot eredményezett, ami még hosszan zengett a térben. Miután mindketten megnyugodtak, csodálkozva szemügyre vették és üdvözölték egymást. A táncos még soha nem látott táncosnôt, és a táncosnô sem látott még egyetlen táncost sem. Anélkül, hogy hosszasan mérlegeltek vagy kérették volna magukat, elkezdtek egymással táncolni. Minél tovább táncoltak, annál inkább felismerték a közös ritmust, érezték a másik mozgását, és hagyták magukat inspirálni, elvarázsolni és átalakulni. A térben észlelhetô fények erôsebben kezdtek világítani. Csengôhangok kisérték az új táncot, amit most elsô alkalommal táncoltak a térben. Táncuk geometriai mintákban kezdett rendezôdni. Az egymás iránt érzett szerelmük kifejezôdéseképpen egyre gyorsabban, egyre tökéletesebb harmóniában táncoltak. A fémes hang, amely összeütközésükkor keletkezett, visszahangzott a távoli térbôl, s a hang varázsos ereje következtében a két táncos egy ragyogóan világos, nagy fényörvénnyé vált. E fényörvény világosabb volt, mint a többi fény a tágas térben. Körülölelte egy csengôhang, amely mintha melódiákból, csengettyûszókból keletkezett volna. A táncos és táncosnô, táncuk minden pördülésénél és fordulásánál fénnyé váltak, mérhetetlenül sok kis szikrát küldve a térbe. Minden egyes szikra táncuk erejét és a táncosok szerelmét hordozta magában. Így történt ez hajdanán, és táncuk mind a mai napig tart. És az emberek, akik a csillagos égre tekintettek, észrevették ezeket a szikrákat. Néhányan ugyan nem látták, mégis képesek voltak érezni a jelenlétüket. Azok is, akik a szikrákat sem nem látták, sem nem érezték, tudták, hogy léteznek. Az emberek hagyták magukat elvarázsolni a szikráktól, testüket és lelküket megfürösztötték a táncos és a táncosnô fényében. Az emberek azóta is gyakran tekintenek az égre, hogy megerôsödve, felfrissülve, gyógyulva térjenek vissza ezekbôl az éjszakákból. Új tudásukat körbeküldték az egész Földön, így az emberek mindenütt a szikrák varázsa alá kerültek, és erôsödni kezdtek. De mivel az emberek olyanok, amilyenek, szükségét érezték, hogy a szikráknak nevet adjanak, amelyek minden ember számára egy képet, egy érzést, egy fogalmat közvetít majd a szikrák erejérôl és szerelmérôl. Így született meg a „tachyon” szó, amely egészen a mai napig a Táncos és Táncosnô örvénylô táncát fejezi ki.”
/ Martina Bochnik-Danahanh /